ertemvagyhalalomert

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” Mt 5,3

Ezt hallva, az emberben fölébred a gyanú, hogy az emberi jámborság mibenlétét Jézus a maga 8 boldogmondásával határozta meg. Spanyol viasz-e ez? Attól tartok, hogy igen. Nem tartom új felfedezésnek, hogy a 8 boldogság írja le az „elkötelezett keresztény” ember lelkületét. De válasz-e ez arra a kérdésre, hogy „Miért a szegénységen át vezet az út a jámborságig?”. Nem teljes válasz. Ugyanakkor ennek a kérdésnek a megfogalmazása, az ezen való töprengés, vezetett egy meglátáshoz, vagyis ahhoz, hogy a jámbor ember a 8 boldogságot élő ember.

De nem szeretném válasz nélkül hagyni Magát azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy miért a szegénységen át vezet az út a jámborságig. Engem egy magyar költő, bizonyos Pilinszky János tanított meg erre. Saját szavaimmal elmondva ezeket gondolta. A szegény ember sérülékeny. A szegény ember hordja a nap hevét és terhét. Ő az, aki ismeri, elviseli és viseli a lét és tulajdonlás közti ellentmondás súlyát. Mint ilyen, könnyebben kapcsolódik Istenhez, mert jobban érzi a ráutaltságát.

– Van ebben valami – lenéztem magam elé a földre. Nem csapott le a pillanat kínálta lehetőségre, mondván, hogy na, igen, ugye. Ő is lenézett maga elé. – Tudja, hogy én milyen keveset tudok a teológiából? De ez az okfejtés nem ilyen megtérítős – fölnéztem az égre. Életemben sokszor gyönyörködtem a felhőkben. Tudtam, hogy nincs két egyforma hópehely. És tapasztaltam, hogy nincs két egyforma felhő sem. Néha bennem is fölmerült, hogy hogyan lehet a világ ennyire változatos, ha tervszerű. Most megfordult bennem a kérdés. Hogyan alakulhat ki spontán egy ilyen változatos világ, amiben fizikai törvények vannak?

– Megéheztem – szólaltam meg végül.

– Én is.

– Tényleg?

– Mit csinálna Szent Ferenc, ha itt lenne és megéhezne?

– Hát, kérdés, hogy éppen böjtölne vagy sem.

– Hú, ez a másik nagy bajom a szentekkel, az az „önsanyargatás”.

– Én most nem tudnék böjtölni. Hány óra van? ­– Francesco az órájára nézett. – Fél hét. Eljön a zarándokszállásra, ahol lakom. Meghívom egy sajtos tésztára. Azt terveztem, azt főzök ma.

– És mit főz, ha böjtöl – nevettem.

– Amikor böjtölök, kenyeret eszem és vizet iszom.

– Magában az a vicces, hogy ezt az egészet könnyeden veszi. Nem mondták, hogy olyan, mint egy nagy gyerek? – ez kicsúszott a számon. Majdnem magyarázkodásba kezdetem, de rám nézett és megérintette a vállamat.

– Jézus azt mondja, hogy ha nem leszünk olyanok, mint a gyermek, nem megyünk be a Mennyek Országába.

– Felelősség. Egzisztencia-teremtés. Hasznosság – soroltam.

(Július 11-én folytatjuk.)

Harmadik fejezet

Másnap reggel, mire a bazilikához értem, már ott álldogált Francesco. Nem várakoztatott meg, s ez jól esett nekem. Aznap bejártuk Assisiben Szent Ferenc élete állomásainak nagy részét. Minden helyre templomot vagy kistemplomot építettek. Kísérőm nem sokat beszélt, de sokat megtudtam Szent Ferenc életéből. Annyit megértettem, hogy a rendje Szent Bonaventura könyvét tekintette sokáig az egyetlen hiteles életrajznak, de később más forrásokat is elfogadtak. Ezek előbb keletkeztek, mint Bonaventura könyve.

Hogy mit láttunk, bármelyik útikönyvből megtudható. Hogy mit hallottam, nem tudnám mind fölidézni, de hogy mit hallottam meg, hogy hol lett sok nekem a szenteskedésből, nos, azt nem felejtem el, amíg élek. Azt mondta ugyanis Francesco egyszer, hogy ilyen „jámbor” volt Ferenc.

– Világ életemben utáltam volna jámbornak lenni – horkantam föl.

– Akkor úgy mondom, hogy „elkötelezett keresztény”.

– Milyen az az elkötelezett keresztény – a kiváltságokat is utáltam.

– Ez egy hosszabb kifejtést érdemel. Üljünk le! Ott egy pad. Épp üres.

Elmentünk a padhoz. Kellemes árnyékos hely volt. Leültünk.

– Most prédikálni fog, kedves zarándokvezetőm?

– Nem. Inkább teológizálni – válaszolta, majd elkezdte mondani, amit annyiszor átgondolhatott már. –  Bonaventura gondolataiból indulnék ki. Megvizsgáltam, hogy mit ért Bonaventura jámborságon. Ehhez segítséget kapunk egy lábjegyzetből. Ebből kiderül számunkra, hogy a jámborság nem azonos a hitbéli gyakorlatok pontos betartásával. A jegyzetíró még azt is elmondja, hogy Bonaventuránál a jámborság a Szentháromságot jellemző cselekvés. „Amennyiben (pedig) embert jellemez a pietas (jámborság), úgy az tiszteletteljes válasz Isten szeretetére és egyben utánzása is annak.”

A lábjegyzetet író, tehát, el akar oszlatni egy téves értelmezést és el szeretné érni, hogy jól értsük Szent Bonaventura jámborság-fogalmát. Különösen fontos ez a XXI. század katolikusai számára, mert a köznyelv a jámbort gyakran használja a mamlasz értelemben. Erre a helyzetre – tapasztalataim szerint – vagy úgy reagálnak a mai igehirdetők, hogy a jámbor szó helyett az „elkötelezett keresztény” kifejezést használják, vagy úgy, hogy ezt a fogalmat egyáltalán nem használják. Én azt gondolom azonban, hogy Bonaventura könyvének VIII. fejezetéből kitapintható, hogy kik is a jámbor emberek – legalább is bennem született egy meglátás erről. Hogy ezt megosszam Magával, meg kell ismételnem az első 5 szakasz által fölvetett kérdést. Miért a szegénységen át vezet út a jámborságig?

– Helyben vagyunk! – mondtam. Francesco két karjával hadonászott egyet a levegőbe, egyik alkarjával körözve a másik körül. – Ez a mozdulat…

– Tudom, hogy körbe-körbe ugyanazt járjuk. De szeretném, ha mégis most ezt végig mondhatnám. Isten nem nyomorúságot akar. Ha arra a kérdésre keressük a választ Jézusnál, hogy mi köze a szegénységnek az elkötelezettséghez, akkor akár le is csücsülhetünk egy hegy lábához. Ahhoz a hegyhez, amelyen állva Jézus elmondta programbeszédét. Mindannyian tudjuk, hogy a beszéd így kezdődött:

(Július 9-én folytatjuk.)

– Nagyon csapongtunk.

– Tehát Maga elfáradt.

– Minek tagadnám.

– És mi a terv, Zarándokvezetőm?

– Holnap reggel 8-kor találkozzunk a Basilica di San Francesco előtt.

– Városnézésre visz? – Kérdeztem és fölálltam az asztal mellé. Ő nem mozdult. Mintha csak a teste lett volna jelen. Aztán rám emelte a tekintetét.

– Látja, most fölnézek Magára.

– Nem is tud rólam semmit. Egy top menedzser vagyok, akinek van pénze templomot építeni.

– De kedves is van. – Ő is felállt. – Mit fog holnap reggelig csinálni?

– A szállodában van egy wellness központ. Úgy hogy megmasszíroztatom magam. Aztán eszem egy nagyot. Nézem a tévét. S ha jön az esti enyhület, sétálok egyet. Esetleg… – beharaptam a szám.

– Esetleg rajzolgatja a temploma terveit.

– Minek tagadnám.

– Akkor mondok egy zarándokvezetői tanácsot.

– No, hát eddig tartott, hogy fölnéz rám? Ki a főnök?

– Csak egy tanács. – Visszaült a helyére.

– Ha valamit megtanultam a startup világban, akkor az, hogy minden pancsernek van egy tanácsa. De azért csak mondja!

– Én a Maga helyében a templomot nem lerajzolnám, hanem ábrándoznék róla.

– Növeli a kreativitást.

– Növeli az elköteleződést is.

– Na, emiatt az „is” miatt. Emiatt megpróbálom.

Fizettem. Kimentünk a bejáraton és elválltak útjaink. Hogy mit csináltunk másnap, azt a következő fejezetben írom le.

(Július 7-én folytatjuk!)

– Tudja, mikor gondolkoztam ilyenekről utoljára?

– Nem.

– Egyetemista koromban. Színházba jártunk a feleségemmel. Akkor még csak együtt jártunk. De fontos volt nekem, hogy… Nem is tudom. Hogy beszélgessünk.

– Mostanság mi foglalkoztatja?

– A cégem. De ne gondolja, hogy csak a pénz. De a pénz is.

– Csak azt tudom, hogy Maga menedzser.

– Top menedzser.

– De most kikapcsolta az okostelefonját. Van nagyobb projektje mint a cége.

– Templomot fogok építeni.

– Ez igen. Szent ferenci tevékenység.

– Igen?

– Ferencnek azt sugalmazta a Lélek, hogy építse föl egyházát. Ő meg rendbe rakott három kápolnát mire rájött, hogy az egész katolikus egyházról van szó.

– Hát, akkor nem valami egyértelműen sugall a Lélek.

– Vagy Szent Ferenc volt értetlen.

– Maga elhiszi, hogy az Isten emberi hangon beszél az emberekkel?

– Igen.

– Maga egy őrült! – Rá néztem. – Kedves, felelősség nélküli. Szabad?... Miért is szabad, aki nem „birtokolja önmagát”?

– Szabaddá válik arra, hogy másokat szeressen. Együtt örül az örülőkkel. Együtt sír a sírókkal. Ezeket Pál apostol írja. Én meg azt is látom, hogy aki nem birtokolja önmagát, az örül más sikerének. Meg neveli a más gyerekét.

– Neveli a más gyerekét. – Erre Francesco szája elé emelte a kezét, majd megkérdezte:

– Bocsánat. Maga elvállt?

– Nem.

– És otthon hagyta a gyerekeit?

– Felnőttek már.

– Ja! Értem. – lejtette a kezét az asztalra. – Nem fáradt el ettől a mély beszélgetéstől?

– Ó, ha tudná, én hány órát beszélgetek egy nap…

(Július 5-én folytatjuk!)

– Ez lett az alaptétel. „Az tudja magát irányítani, aki nem birtokolja.”

– Ne vicceljen! Kilépek magamból? Sosem adnám föl magam. Kezünkben kell tartani, amit irányítunk.

– Igen. Ez jó meglátás.

– Hát akkor? – nevettem.

– Azért, ha beteszünk két szót a mondatba, megfelelővé válik. „Az tudja magát a jóra irányítani, aki nem birtokolja magát”.

– Az elejét már értem. De hogy birtokoljuk magunkat? Vagy, hogy ne birtokoljuk. Én szeretek én lenni.

– Én is szeretek én lenni. Van a nyelvnek egy tulajdonsága. Nem tudja leírni pontosan a valóságot. Az emberek egy jó része meg arra törekszik, hogy amit igaznak tart azt kifejezze. Örök emberi törekvés… – itt közbevágtam.

– Maga író?

– Írtam versikéket, de…

– Mondjon már egyet!

– Jaj, kérem! Nagyon kérem! Miért szakítja meg a magyarázatot. Csak végig szeretném mondani. –

Majdnem elszégyelltem magam. De csak majdnem. Hisz én fogadtam föl. Én vagyok a főnök. Én szabom meg a dolgok menetét. A beszélgetésekét is.

– Hát, akkor mondjon egy nagyon rövid verset és utána rögtön visszatérünk arra, hogy hogyan legyünk, vagyis, hogy mi a különbség a között, hogy vagyunk, meg hogy birtokoljuk magunkat.

– Megfejtetted a csendem./ S szívemig emelted bennem.// Vedd le hát haragod rólam!/ S szeresd nagyon ki voltam./ Azelőtt.

– Hm. Mondja el még egyszer! – Míg mondta, nagyon figyeltem. Egész átadtam magam a gondolatnak. De érdekelt, hogy miért is ne birtokolhatnám magam. Megszólaltam:

– Akkor most Maga dob.

– Mit is értek én azon, hogy nem birtokoljuk magunkat? Nem szutyongatjuk, nem rejtegetjük, nem vonjuk meg másoktól: hozunk döntéseket, amivel letörünk a büszkeségünkből darabokat és ezt nyugodt és vidám lélekkel tesszük. Szent ferenci derűvel. Voltaképpen nem szolgáltatjuk ki döntéseinket, az irányok fölvételét a saját szeszélyeinknek. Szabadon, akár pillanatnyi hátrányunkra is, a jót választjuk.

– És ez miért jó nekünk?

(Július 3-án folytatjuk!)