Aznap délutánra még három meeting volt beütemezve. Mindegyiken részt is vettem. Fizikailag. De a gondolataim sokszor elkalandoztak. Két dolgon töprengtem.

Kik ezek a vallásosak és mit utalgatnak folyton arra, hogy az Isten majd válaszol nekem. A másik, hogy mikor tudnék én elmenni zarándokolni. Úgy látszott, hogy soha. De ha nem tudok egy hónapot arra szánni, hogy kiderítsem hová épüljön a templom, akkor hogyan lesz nekem időm az egész építkezést végig menedzselni?

És végül, a harmadik napon kinéztem az ablakon és rájöttem, hogy ősz van. Most vagy soha! Ha most nem szakítom ki magam a kereskedésem ügyeinek intézéséből, akkor soha.

A többi egyszerű volt. A titkárnőm meg se lepődött a kérésemen. Szerezett jegyet. Vett nekem a saját online áruházamon keresztül felszerelést. Nem okoskodott. A kezem alá dolgozott, mint már annyiszor. Mikor mindennel készen volt, rutinszerűen megköszöntem, de ő szokásától és a rutintól eltekintve nem a megszokott és cégünknél szigorúan megkövetelt módon válaszolt. Csak annyit mondott, kérem.

A belső szabályzat szerint, ezért a hibáért 1 eurót kellett volna betennie a kávépénzbe. Ennek komoly értelme volt. A kereskedelem kommunikáció. Jó, logisztika is, de főleg a vevővel való párbeszéd. Bennünket a maximális udvariasság és a minimális távolság kommunikációja jellemzett. Hányszor mondtam? Maximális udvariasság és minimális távolságtartás. Engedd közel az érdeklődőt és vevő lesz belőle. Sokan mondják, hogy ez művészet. Művészet, de van egy drámaíró. Ez én voltam. Minden szintnek én írtam meg a kommunikációs protokollt. A takarítónőknek is voltak előírások. Még azoknak a csomagoló fiúknak is, akik csak más munkatársakkal érintkeztek. És most?

Azt mondta a titkárnőm, hogy „kérem”. Elengedtem a fülem mellett. Aztán rám tört a gondolat, hogy ha egyszer kiengedem a kezemből az irányítást, akkor máskor is ki fogom engedni. És innen egyenes út vezetett ahhoz a gondolathoz, hogy még 10 év és olyan öreg leszek, hogy ki kell adni a kezemből  az egész művemet…

A titkárnőm a szobámban maradt. Rá néztem. Megszólalt.

– Meg fog bolondulni ebben a nagy vallásosságban – mondta.

– Sose beszéltünk egymással Istenről.

– Isten nincs. Isten egy vágy.

– Ez benne van a kommunikációs protokollunkban?

Elindult kifelé. Az ajtóból visszanézett. Köszöntem neki.

– Nézze, Elnök úr! Én mindent megtettem Önnek. Rendes fizetést adott. Ha most elmegy egy hónapra, összeomlik a cége. De én nem fogom elárulni. Viszont tényleg vigyázzon az… az egészségére.

Hát, így kerültem a pályaudvarra. Ilyen útbaigazításokkal. Isten szeret, aki csak egy vágy. Arra jöttem rá, hogy az ember bonyolult. Eddig azt hittem, bármit eladhatok neki. Na, jó. Azt tudtam, hogy bármit nem bárkinek, de a megfelelő szegmensnek a hasznos vagy annak kommunikált terméket, mindenképpen el tudom adni.

De ahogy a vonaton a helyemre ültem, ha valaki megkérdez, mondjuk egy marslakó, hogy milyen az ember, csak annyit mondtam volna, hogy bonyolult.

Azt hittem könnyű utam lesz Assisiig. Nem tudtam, kinek szól a jegye a mellettem levő ülésre…

(A következő rész június 19-én jelenik meg.)