Széttárta két karját és ezt mondta:
– Lehet egy gyermeki léleknek nemet mondani egy vacsorameghívásra?
Hát persze, hogy nem lehet. Így sajtos tésztát vacsoráztunk. Vittem tejfölt, a biztonság kedvéért. A zarándokszállás tiszta volt és barátságos. A konyháján látszott, hogy sokan használják, de nem érzetem benne kellemetlenül magam. Megkérdeztem Francescót, hogy mi a terv vasárnapra. Mondta, hogy aludjunk sokáig és menjünk el egy déli misére. Utána szieszta.
– De hétfőn indulunk Biscinába? – kérdeztem.
– Természetesen. Gyaloglás közben nem jó beszélgetni – Francesco összetette a két kezét, mint aki imádkozik.
– Pedig tegnap este kigondoltam valamit.
– Igen. Mit?
– Hogy Maga nagyon jól ismeri Bonaventura könyvét Szent Ferencről. Milyen hosszú abban egy-egy fejezet?
– 6-10 oldal.
– Biztos lehet itt kapni.
– Van nálam egy példány – mosolygott. Aztán hozzátette: – Egy nap- egy fejezet?
– Hány fejezet van benne?
– Akárhány is, beosztjuk! Ez nagyon jó ötlet. Hogy jött föl.
Szégyelltem bevallani. Nagyon érdekes élmény volt. Vallásos élmény? Isten-élmény? Nem tudtam. Végül arra gondoltam, ha elfogadtam vezetőnek ezt a srácot, akkor elmondhatom neki.
– Hát, imádkoztam. És ez jutott közben eszembe.
– Igazi élmény! Nagy élmény!
Meglepett, hogy ő is ezt a szót használja, hogy élmény. Rá emeltem a szemem.
– Az volt.
– Hát akkor teletömtük a bendőnket, kijelöltük a tervet. Jót fogunk aludni.
Jót is aludtunk. Én a szuper hotelemben, ő a zarándokszálláson. A vasárnapi szentmise után sziesztáztunk. Én a szuper hotelemben, ő a zarándokszálláson. Hétfőn kezdődött az igazi kaland.
(Július 13-án folytatjuk.)
