ertemvagyhalalomert

– Társakat toboroztam. Amikor már nyolcan voltunk, elkezdtünk motivációs beszédeket tartani.

– Tudom. Ebből jól meg lehet élni. Nagy kóklerség.

– Mi nem úgy csináltuk. Az evangéliumot mondtuk korunk nyelvén.

– Szóval maga is egy ingyenélő. – Erre nagyon rázta a fejét. – De, hát pofázásból éltek meg nyolcan.

– Mi tényleg felvidámítottuk az embereket. Reményt adtunk.

– És miért hagyták abba?

– A többiek nevében nem nyilatkozhatom. De én rájöttem, hogy belső lelki utakon kell irányt mutatnom és…

– És így lett zarándokvezető – mondtam és arra gondoltam, hogy pénzt fog kérni. Tettem egy mozdulatot, hogy fölállok, de megszólalt.

– Csak csoportoktól kérek pénzt. Egyéni kisérésért sohasem. Komolyan. – Erre visszaültem. Folytatta.

– „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” Ezt mondja Jézus. Ért engem?

– Egyre nehezebben. De még nem beszélte ki a belső történetét. Hogy jutott el attól, hogy örült a kereskedői sikernek addig, hogy… Meddig is? Hogy már nem érdekli a pénz?

– A birtoklás nem érdekel.

– Na, de a pénzzel fizet alapvető dolgokért is.

– Ebben teljesen igaza van. Bizonyos mennyiségű pénz kell.

– Jó, és a siker?

– Ha Maga holnap is meghallgat, az nekem siker.

– Most zsarol? Jó trükk ez is. – Most én mosolyogtam rá. – Tudja, van a kegytárgyárus, meg a kegyes történetek árusa. Ha tőlem pénzt vár, inkább most menjen el. Nekem nem gond Magát kirúgni. Csak az első embert volt nehéz kirúgni, aztán a másodikat, még talán. De rájöttem, hogy nekik is jobb ez így. Minden munkanapjuk kínlódás volt nálam.

– Ön menedzser?

– Résztulajdonos és elnök-vezérigazgat…ó – hopp, vigyázni, vigyázni el ne szóljam magam! Nem kellett. Francesco itt közbekotyogott.­

– A belső történet még érdekli? – Kapva kaptam a lehetőségen, hogy elkerülhetem a kilétem felfedését.

– Hogyne! Nagyon! – tettem az érdeklődőt. Érdemes volt.

– Hadd kezdjem a végén!

– Magáé a pálya!

(Július 1-jén folytatjuk.)

– Igen – mondta és belekortyolt a kávéjába. Láttam rajta, hogy élvezi. De miért nem ad az alapkérdésemre választ?

– Értem, hogy jött egy hercegnő, de nem értem, hogy hogyan lehet egy családi vállalkozás bezuhanását csak úgy, félvállról venni?

– Hát ez elvi kérdés. Kialakult bennem egy hozzáállás a gazdagsághoz.

– Na, ne. Nem akarom megsérteni, de egy kelmeárus, hát nem egy gazdag ember.

– A környezetemben annak számítottam, de ez nem a lényeg. A lényeg…

– Mondja el a történetet. Hegel azt mondja: a lényeg a történet. – Láttam rajta, hogy zavarba jött. – Hát, akkor mondja az elméletét!

– A történetembe csak belegabalyodnék. Igaza lehet Hegelnek, de én azzal egészíteném ki, hogy a lényeg a belső történet. Egy bolt bezárása csak külső eseménysor. – Én is kortyoltam egyet a kávémból. Francesco előre dőlt. Megint egész közel volt hozzám. Aztán hátradőlt. Egy pillanatra becsukta a szemét, majd megszólalt.

– A gazdagság kényelem. A hozzá vezető út meg gyötrelem. Vagy a kereskedőnek, mert kockáztat, fizikailag megerőlteti magát, meg folyton trükkökön töri a fejét. Sok kereskedő nyerni akar a háború okozta hiányon. Mások le akarják nyomni a konkurenciát. Ez nem megy csak úgy.

– Könyörgöm! A piacon verseny van… Ez jó a vevőnek. Nem? – Ettől a kommunista dumától mindig mérges leszek. – Persze…

– Nem. Nem. – hadonászott a kezével. – Nem azt mondom, hogy nem kell verseny. Csak azoknak is gyötrelmes lehet, akiken a kereskedő keres.

– A kereskedelem nélkül nem lehetne eljuttatni a termékeket az emberekhez.

– Igen. Ez nagy igazság. Látja, ebbe is belegabalyodtam. Akkor hadd mondjam azt, hogy én átéltem a nyereséggel járó örömöt és átéltem, hogy ennél sokkal nagyobb örömök is vannak.

– De akkor krízis volt, hogy be kellett csukni a boltot.

– Jó. Mondjuk így talán a legőszintébb vagyok, ha azt mondom, hogy a családi boltot előbb elhagytam és csak utána kellett bezárni.

– Ja, hát ez így könnyű? Élt az apjából és undorodott az üzlettől.

– Mindent visszaadtam apámnak. Mindent.

– Jó, és miből élt?

(Június 29-én folytatjuk)

– Kelmét árultunk. Egy kis utcai boltunk volt. Aztán az embereknek nagyobb élmény lett az Interneten nézegetni a szövetet meg a vásznakat, még a selymet is, mint a valóságban.

– Ez volt az egész ITASHOP lényege. Egy olyan új vásárlási élmény, ami mindent visz.

– Hát, igen. ITASHOP-nak hívják a boltot?

– A bevásárló plázát.

– Engem Francescónak hívnak.

– Luigi vagyok – válaszoltam. Kezet fogtunk. Erős, határozott kézfogása volt Francescónak. Nem nyámnyila, az biztos. De, ha sikerélményt hozott neki a kereskedés, akkor hogy hagyta abba ilyen könnyen? Gondoltam, megkérdezem.

– Ha sikerélményt hozott a kereskedés, akkor hogy hagyat abba ilyen könnyen?

– Szerelmes lettem…

– Háhá! A nő mindent visz… Főleg ebben a korban. Gyönyörű volt.

– Egy hercegnő.

– Háhá! De hol van most az a hercegnő? – itt kicsit elbizonytalanodtam, hogy szabad-e ilyen éleset kérdeznem. Látszott rajta a bizonytalanság. Kicsit félre nézett. Aztán hirtelen megszólalt.

– A szívemben.

– Bocsánat – mondtam halkan.

– Nem. Semmi. Rájöttem, hogy ő sem egy… önálló szeretni való. Istent lehet szeretni, imádni pedig csak őt.

– Na, Francesco, Maga is egy ilyen „heppinesz-mosolygó-gép” kersztény… – már meg is bántam, de tudjuk, olasz vagyok, hát hirtelen leszek indulatos.

– Remélem, hogy nem vagyok. Rohadt nehezen és lassan tanulom az eleresztés. Vagyis elengedést. De jó. Ismerem az ilyen örökkön kiegyensúlyozott katolikusokat. Az a baj velük…

– Az a baj velük, hogy általában nem kell eltartaniuk senkit. Gondoskodnak róluk mások.

– A papokra gondol?

– Papok, apácák, világi szervezőegyéniségek, szektaalapítók, vándorprédikátorok, kolduló barátok…

– Tudja, hogy Assisi Szent Ferenc nem a koldulásra építette a rendjét?

– Ne vicceljen! Hát épp ők a kolduló barátok.

– Ez terjedt el róluk, de eredetileg Ferenc azt írta a regulába, hogy minden testvér dolgozzon. Akinek nincs szakmája, az tanuljon valamit és dolgozzon. Ha nem kapnak elég pénzt a munkájukért, na akkor koldulhatnak.

Ezt tényleg nem tudtam. Ez a fiú nem is lesz rossz zarándokvezető. Persze, nem ártana utána nézni, hátha van, amiben pontatlan. Meg is kérdeztem.

– Biztos a Szent Ferencről szóló tudásában?

(Június 27-én folytatjuk!)

Csönd ült közénk. Már csak pár perc volt az érkezésig. Megkértem csöndet, hogy teleportáljon. Megszólaltam.

– Fölfogadom Magát. Hol száll meg?

– Egy hostelt néztem ki magamnak. És Maga?

– Az én… izé, én a… Van egy útitervem kinyomtatva.

– Fogadok, hogy a Giatto-ba. Megnézi?

– Mindjárt le kell szállnunk.

– Igen, de ez lesz a végállomás.

Nekem inkább kezdő állomás volt. Életem első zarándokútját kísérővel tettem meg. Okos vezető volt. Az eredeti tervemen nem változtatott, hanem abba építette bele a saját szempontjait. Ritkán szálltunk meg ugyanabban a hotelben. Így éjszakánként volt időm a magányra. Eleinte szállodai szobákban néztem a híreket a tévén. Később pedig csak imádkoztam. Folyton kértem valamit. De ne szaladjunk ennyire előre!

A pályaudvaron sokak tekintetében láttam, hogy fölismertek. A fiatalember nem vette észre, de arra gondoltam, hogy mielőtt valaki megszólít, meg kell tudnom, hogy mi a véleménye a cégemről. Ezért meghívtam a restibe egy kávéra. Alig vártam, hogy elhelyezkedjünk egy asztalnál. Én kezdtem a beszélgetést.

– Hogyan tette tönkre Magát az az olasz boltóriás?

– Szerintem engem nem tett tönkre. A boltomat tette tönkre.

– Mi a különbség?

– Nagy. Nagyon nagy.

– Nekem nem… – itt nyeltem egyet – lenne nagy.

– Hát, nézze! Nem akartam birtokolni a vállalkozásomat. Használni akartam.

– Mire?

– Eleinte egyszerűen apám nyomában jártam. Aztán élveztem, hogy sikeres vagyok…

– Miket árultak?

(Június 25-én folytatjuk!)

– Sőt! – na ezt nem kellett volna mondanom.

– A vonat végállomása Assisi.

– Igen. De én elzarándokolok meg abba a faluba, ahol Szent Ferenc megszelídített egy farkast.

– Hm. Erre nem is gondoltam… Érdekes. Én Assisiből szeretnék Rómába menni, hogy bejárjam azt az utat, amit Ferenc tett a reguláért. Tudja, hogy fogadja el a pápa a regulát.

– Alig tudok valamit Szent Ferencről, de ezt az egyet tudom.

– Akkor Ön egy első utas zarándok – mosolygott. Egész normálisan mosolygott. Aztán hosszú csönd következett. Abban a csöndben azon töprengtem, hogy vajon helyes-e, ha egy szentet per Ferencnek emleget az ember. Ráadásul az fiú egy nem tűnt szerzetesnek. Ez a srác egy főiskoláról kirúgott szegény diáknak látszott, aki eltengi-lengi az ifjú éveit. Most éppen a vallásos periódusban van, aztán majd jön az önkéntes munkák sora: környezetvédelem, kirekesztettek jogaiért küzdés stb. Végül szociális munkásként fizetésért pátyolgatja a hajléktalanokat. Vagy valami hatodrangú művészeti társulatban színészkedik. Esetleg verseket ír, amit a költőtársak olvasnak és ösztöndíjról ösztöndíjra él. Meg tudom törni ezt a sort? De felelősségem ez nekem?

Kinéztem az ablakon. Épp egy állomásra értünk.

– Nem tudja innen hány perc még Assisi? – kérdeztem a fiú felé fordulva.

– 15.

– 15?

– Pontosan. Tudja min gondolkoztam? Elmehetnék magával Gubbioba? – mondta, én meg csak néztem. A kocsi lendületbe jött. A kérdés így hangzott. Teljes magány vagy egy hallgatni is tudó társ? Örök kérdés. Azt hiszem, sok szent felteszi ezt magának.

– Ferencnek voltak társai, amikor Rómába zarándokolt – vonta magára a figyelmet.

– Fölfogadom magát zarándok vezetőnek. És fizetek. Tudok a telefonommal fizetni. – Ez jutott eszembe. Ha én fizetek, csak lesz jogom elhallgattatni.

– Szívesen leszek idegenvezetője. Tényleg jól ismerem Ferenc lelkiségét. De fizetséget nem fogadok el. „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” Ezt mondja az Úr.

Húha. Ez nem kereskedő…

– Hát maga nem kereskedő.

– Nem vagyok. De voltam. Csak tudja, mióta van ez startup kereskedő cég… Tudja, az az olasz vállalkozás, ami lenyomta az Amazont, azóta nagyon nehéz lett az én szakmámban boldogulni.

– Tudja, ki ennek a starupnak a elnök-vezérigazgatója?

– Nem. Nem érdekel. Én már rég megbocsátottam neki, legyen az akárki is. – hallgattam döbbenettel. Cégem sikere az ő bukása és még csak meg se jegyzi a nevemet? Nem beszélve arról, hogy egyszer se keres ki rólam fotót a google-ban? Hát ez tényleg nem normális srác. Fölfogadjam vagy ne fogadjam, így ingyen? Ha nem ismer, de gondol rólam valamit… No ez a valami nagyon érdekelt.

– Meg tud nekem ígérni egy dolgot?

– Mi lenne az?

– Ha megkérem, csöndben marad?

– Ez a zarándokvezetés része.

(Folytatjuk június 23-án!)