ertemvagyhalalomert

Ott hagytam abba a vonatkocsiban történtek elmesélését, hogy néztem a fiatalokat, a hátizsákjaikat és megállapítottam, hogy nekem nincsenek anyagi rettegéseim. Nem is voltak. Tényleg. A templomépítést sem a költségvetés minimalizálásával vagy a tervezést a költségek optimailzálásával kezdtem. Nem. Úgy voltam, mint a Beatles, amikor egy egész szimfonikus zenekart szerződtetett le egyetlen számuk elkészítéséhez. A producer javasolta nekik, hogy inkább hívjanak egy kamarazenekart, egy vonósnégyest. Paul McCartney azonban azt mondta „A pénz nem számít.”. És megalkották a kritikusok által a legnagyobb Beatles dalnak tartott „A Day in the Life”-ot.

Hát így voltam én az én templomommal is. És igazán mondom, nem azért nem számított a pénz, mert ott akartam meghalni, hanem mert szép munkát akartam kiadni a kezemből. Első művészetélvezőm, a takarítóm egész jól össze is foglalta a lényeget. Nem csupa beton. Amit nem látott meg a skiccben, hogy úgy képzeltem, hogy az én templomom azt a sejtelmes, Istent gyakran fényként közvetítő belső teret kapja majd, amilyeneket a gótikus katedrálisok kaptak. De azt a sok apró szobrot és az üvegablakokat nem kívántam bele. Egyrészt rengeteg idő, amíg egy rengeteg részletből álló templom megépül, másrészt nagy felületeket szerettem volna a templomomban látni. Harmadszor azt kívántam, hogy a napsugarak, amelyek behatolnak a szakrális térbe, ne kapjanak más színt, mint amilyen eredetileg van nekik. Utáltam a diavetítéseket. Nem diavetítést akartam a templomomban. De akik leült mellém… Hát, nehéz volt elviselni, de ugyanolyan nehéz lett volna elköszönni is tőle. Hogy is elegyedtünk beszédbe?

Nagy biztonságban, jó érzésben, lelki várakozással ültem az ablak mellé szóló helyemen. Aztán egyszer csak rám mosolygott egy egyetemista korú fiatalember. Mondhatnám azt is, hogy arcomba mosolygott. Olyan közel hajolt, hogy azt hittem megpofozom. De a mosolygás nem volt hosszú, a távolságot viszont kellően hosszúra módosította. Megszólalt.

– Ide szól a jegyem. Maga mellé.

Bólintottam egyet. Hát hova máshova ülhet az ember a vonaton, mint oda ahová a jegye szól? De nem vette észre a tartózkodásom komolyságát.

– Meddig leszünk útitársak? Én végig megyek, Assisiig. Maga is?

Nagy kérdés állt előttem. Ha most elkezdek ezzel a szószátyárral beszélgetni, egész úton szórakoztat. Viszont, ha belemegyek a társalgásba, akkor rájöhetek, hogy hogy tudok Assisiben megszabadulni tőle. Például máshol lesz a szállásom. Így ezt válaszoltam:

(június 21-én folytatjuk)

Aznap délutánra még három meeting volt beütemezve. Mindegyiken részt is vettem. Fizikailag. De a gondolataim sokszor elkalandoztak. Két dolgon töprengtem.

Kik ezek a vallásosak és mit utalgatnak folyton arra, hogy az Isten majd válaszol nekem. A másik, hogy mikor tudnék én elmenni zarándokolni. Úgy látszott, hogy soha. De ha nem tudok egy hónapot arra szánni, hogy kiderítsem hová épüljön a templom, akkor hogyan lesz nekem időm az egész építkezést végig menedzselni?

És végül, a harmadik napon kinéztem az ablakon és rájöttem, hogy ősz van. Most vagy soha! Ha most nem szakítom ki magam a kereskedésem ügyeinek intézéséből, akkor soha.

A többi egyszerű volt. A titkárnőm meg se lepődött a kérésemen. Szerezett jegyet. Vett nekem a saját online áruházamon keresztül felszerelést. Nem okoskodott. A kezem alá dolgozott, mint már annyiszor. Mikor mindennel készen volt, rutinszerűen megköszöntem, de ő szokásától és a rutintól eltekintve nem a megszokott és cégünknél szigorúan megkövetelt módon válaszolt. Csak annyit mondott, kérem.

A belső szabályzat szerint, ezért a hibáért 1 eurót kellett volna betennie a kávépénzbe. Ennek komoly értelme volt. A kereskedelem kommunikáció. Jó, logisztika is, de főleg a vevővel való párbeszéd. Bennünket a maximális udvariasság és a minimális távolság kommunikációja jellemzett. Hányszor mondtam? Maximális udvariasság és minimális távolságtartás. Engedd közel az érdeklődőt és vevő lesz belőle. Sokan mondják, hogy ez művészet. Művészet, de van egy drámaíró. Ez én voltam. Minden szintnek én írtam meg a kommunikációs protokollt. A takarítónőknek is voltak előírások. Még azoknak a csomagoló fiúknak is, akik csak más munkatársakkal érintkeztek. És most?

Azt mondta a titkárnőm, hogy „kérem”. Elengedtem a fülem mellett. Aztán rám tört a gondolat, hogy ha egyszer kiengedem a kezemből az irányítást, akkor máskor is ki fogom engedni. És innen egyenes út vezetett ahhoz a gondolathoz, hogy még 10 év és olyan öreg leszek, hogy ki kell adni a kezemből  az egész művemet…

A titkárnőm a szobámban maradt. Rá néztem. Megszólalt.

– Meg fog bolondulni ebben a nagy vallásosságban – mondta.

– Sose beszéltünk egymással Istenről.

– Isten nincs. Isten egy vágy.

– Ez benne van a kommunikációs protokollunkban?

Elindult kifelé. Az ajtóból visszanézett. Köszöntem neki.

– Nézze, Elnök úr! Én mindent megtettem Önnek. Rendes fizetést adott. Ha most elmegy egy hónapra, összeomlik a cége. De én nem fogom elárulni. Viszont tényleg vigyázzon az… az egészségére.

Hát, így kerültem a pályaudvarra. Ilyen útbaigazításokkal. Isten szeret, aki csak egy vágy. Arra jöttem rá, hogy az ember bonyolult. Eddig azt hittem, bármit eladhatok neki. Na, jó. Azt tudtam, hogy bármit nem bárkinek, de a megfelelő szegmensnek a hasznos vagy annak kommunikált terméket, mindenképpen el tudom adni.

De ahogy a vonaton a helyemre ültem, ha valaki megkérdez, mondjuk egy marslakó, hogy milyen az ember, csak annyit mondtam volna, hogy bonyolult.

Azt hittem könnyű utam lesz Assisiig. Nem tudtam, kinek szól a jegye a mellettem levő ülésre…

(A következő rész június 19-én jelenik meg.)

– Ugye, nem ezért a bájolgásért hívtál ide? – kérdzete és lette az evőeszközeit.

– Azon kezdtem gondolkozni, hogy...

– Hogy mind meghalunk.

– Honnan tudod?

– Kapuzárási pániknak hívják a pszichológusok, de – itt közbevágtam.

– Te ne a pszichológusokban higgyél, hanem az Úrban! – mondtam, aztán mosolyogtam. Azt vártam, hogy majd jön egy hosszú magyarázkodás a hit és tudomány kapcsolatáról és kész. De nem.

– Szerinted is van Isten? – kérdezte Julia.

– Nem tudom, de…

– De?

– De templomot fogok neki építeni.

– Ha veled épít az Úr.

– Ha van, velem épít.

– Annyi templom van… – mondta és fölvette a kését meg a villáját.

– Nem örülsz, hogy építek a főnöködnek egy szép lakhelyet?

– Gondolom rajzoltál terveket.

– Honnan tudod?

– Ismerlek. Nem az újságokból. Ismerem azt a fiatalembert, aki boldog volt, ha alkothatott. Nem gondolt semmivel és nem bántott senkit. De most, azt hiszem, hogy komolyan félsz. Igaz? – a kérdés után azt hittem, kirúgom. De csak mosolyogtam. Julia halkabban szólt hozzám.

– Az Isten görbe utakra írja egyenes történeteit. Szerintem, építsd meg a templomot, de előtte tudjuk meg, hogy hol kell állnia. Ugandában vagy Kínában – megint közbevágtam.

– Én csak Olaszországban építek. Érted?

– Itt már annyi templom van.

– Hát, ez marhaság. Azt hittem, örülni fogsz. – Julia elmosolyodott.

– Örülök. De nem annak, hogy templomot akarsz építeni, hanem annak, hogy keresed Istent. Keress neki egy méltó helyet.

– Assisi?

– Hát… – Julia a tányérjára nézett. És csak nézett… És nézett…

– Tudod – mondta végül – én azt hittem, hogy klarisszának kell lennem. Aztán. Aztán elmentem egy zarándoklatra és megtaláltam a Don Bosco nővéreinek hivatását.

– Neveled a más gyerekét…

– Neked is jól jönne egy zarándoklat.

– A takarítónk is ezt mondta.

– Mondok én neked valamit. – lerakta úgy a kését és villáját, ahogy jelezni szoktuk, hogy befejeztük az étkezést. – Ha nem találjuk a következő belső lépést, tegyünk meg jó sok külsőt. – Az órájára nézett és folytatta. – Az én gyerekeim lassan megjönnek az iskolából, úgyhogy mennem kell. Ha neked lennék, lezarándokolnék Assisiből Rómába. Jó hosszú út. Fizikai igénybevétel.

– Az rengeteg nap.

– Azért kell ilyen hosszú idő, mert ki kell mennie a fejedből a cég ügyeinek. – mondta és felállt. – Ismered a templomépítés zsoltárát?

Egyetlen zsoltárt sem ismertem. Júlia látta rajtam.

– Idézd emlékezetedbe a fő sort: „Pihentében is megáldja az Úr, akit szeret.” Téged szeret. – Betette a széket a helyére és én még csak elbúcsúzni sem tudtam, csak néztem utána…

A pályaudvaron rám ismertek. Jó sokan. Egyszer egy riporter megkérdezett, hogy milyen érzés, amikor fölismer a benzinkutas. Mint jó márkaépítő azt mondtam, jobb mintha nem ismer fel. Most is sütkéreztem a saját ismertségemben. Én teremtettem magamnak. Gondosan. Fáradságos munkával. Igaz, eleinte más tőkések pénzéből, de utána a magam erejéből. És… És ahogy néztem a sok kis embert a pályaudvaron, tudtam róluk, hogy két ember van közöttük: az egyik, aki már a vevőm, a másik, meg aki majd lesz. Mind allergiások, szoktam mondani, mert az allergiával is így van mindenki: vagy már allergiás valamire vagy lesz.

Amikor beültem a helyemre elkezdtem figyelni a többi érkező utast. Mindenkinél volt egy csomag. Egy csomag, amit féltett. Benne a pénztárcája, amit a legjobban féltett. 10 éve nem ismertem ezt az érzést. Most is tudtam, hogy nekem elég vigyázni a mobilomra. Csak küldök egy sms-t a titkárnőmnek és mindenre lesz rajta pénzem. Ellentétben a többiekkel. Igen, de…

Jöttek fiatalok: hátukon hátizsákkal és a fejükben terveikkel. Ez a gondolat megint sokkolt. Milyen terv van az én fejemben? Egy templom fölépítése. Miért hittem el, hogy nem mindegy, hogy hová akarom? Hogy azt ne én tervezzem el? Erről szólt a három előző nap.

Még aznap, mikor a takarítő nénivel beszéltam, lementem a cég dolgozói éttermébe ebédelni. Volt ott egy külön asztal nekem. A régi haverokat oda hívtam meg időnként. Amíg ettem, beszéltettem őket. Párhuzamos tevékenység, időt spórol. A szegény csóka azt hiszi, hogy érdekel a sorsa, nekem meg, mint kereskedőnek, hihetetlenül olcsó piackutatás.

Azon a napon nem vártam senkit. Másnap jött volna egy elemi iskolai barátom, de lemondta. Így evés közben elkezdtem gondolkozni, hogy kit hívjak holnapra. Férfi legyen vagy nő? Az anyás dolgokból mindig jó sok fogy, legyen akkor nő. De mi van az egyedülállókkal? Hányan vannak? Érdemes nekik valamit kínálni? Mire vágynak – már ha nem apácák? No! És akkor elém jött egy kép. Az egyik évfolyamtársnőmről. Szép volt. Csinos. Sosem járt nadrágban. Aztán harmad évben nem jött az évnyitóra. Meg az első órára sem. Meg a másodikra sem. Mi lett vele? A barátnője mondta, hogy elment Don Bosco nővérnek. Nevettem. Minek? Julia apácának? De tényleg.

Amikor letette a valamilyen fogadalmát, meghívta az egész évfolyamot. Páran el is mentünk. Azóta nem láttam. Hívjam őt?

Másnap együtt ebédeltünk. Egy kicsit lassan indult a beszélgetés. Keresztbe-kasba kérdezgettük egymást a közös ismerősökről, de akkor Julia megszólalt.

(A következő rész június 15-én lesz elérhető.)

(

Visszatérek, tehát, az első beszélgetéshez. A takarító néni dicsérte a rajzot és megkérdezte

–  Ezt a templomot hol látta?

–  Ezt? Az ábrándjaimban – válaszoltam őszintén és azonnal, amin magam is meglepődtem.

– Ilyen ügyes az Elnök úr?

– Mi tetszik ebben Önnek?

– Hogy szép. Olyan eredeti. Nem csupa beton. Régies – mondta. Miféle dicséret ez. Dicséret ez? Gondoltam, átveszem tőle a papírt és kiküldöm. De láttam, hogy nagyon szorítja a rajzot. Mégsem téphetem ki a kezéből.

– Valamit…

– Tudja, Elnök úr, ha nekem annyi pénzem lenne, mint az Elnök úrnak, én megépíteném. Csak egy a kérdés…

– Hogy mennyi idő, amíg kész lesz?

­– Hogy hova? Hova akarja ezt a Jó Isten?

Hát, én akkor megrendültem. Ezt a templomot én akartam, de akkor a Jó Isten akarja. Persze. Gyerekeimet megkereszteltük. Voltak elsőáldozók is. De, hogy tényleg van-e Isten…

– És Ön szerint hova akarja? – kérdeztem vissza.

– Hát, azt kérdezze meg Tőle! – mondta és a háta mögé rakta a két kezét, benne a skiccel.

– Megkaphatnám azt a rajzot?

– Kérdezze már meg a Jó Istent, hogy hova tegye a templomát!

– Kérem, adja át a rajzot!

Elővette a rajzot és elkezdte simítgatni a papírt. Aztán megfogta 2-2 ujjával óvatosan és letette az íróasztalomra. A sok számla és jelentés, az egész nagy rumli tetejére. Ránéztem. Rám mosolygott. Megfordult. Már majdnem kint volt az irodámból, amikor halkan utána szóltam.

– Maga megkérdezné? ­– Erre visszafordult és így szólt:

– Amikor a sógorom rákos lett, azt mondta az orvos, hogy megműti, de akkor lehet, hogy a fél oldalára lebénul, lehet, hogy nem. De, ha nem műti, akkor egy éven belül meghal. Mondta a húgom, a sógorom felesége, tudja így volt a sógorom, szóval, mondta az orvosnak, hogy mit csinálna, Doktor úr, a helyünkben. Azt mondja a doktor, hát én megkérdezném a Jó Istent. Kérdezi a húgom, hogy hogyan? Azt válaszolta: Menjenek egy kétnapos zarándokútra. Ott majd válaszol, ha nem is a Jó Isten, de Mária biztos.

– És válaszolt?

– Én nem tudom, hogy hogyan, de a sógorom azután a zarándoklat után annyira élni akart, hogy az leírhatatlan.

– És a műtétet választotta és minden rendben volt.

– Nem. Vagyis igen. A műtétet választotta. Hát, le nem bénult, de nagyon nehezen beszél. Viszont ennek 10 éve. Rendesen dolgozik, csak nehéz érteni, amit mond.

Kis csönd lett. Aztán köszönt. Én meg magamra maradtam.

Három nap múlva szóltam a feleségemnek, hogy most sokáig nem fog látni, mert elmegyek Assisibe vonattal és onnan haza gyalogolok. Jót nevetett. De amikor másnap fölhívtam Assisiből és megkérdezte, hogy mikor jövök, akkor három órát beszéltünk telefonon. A dühét elvettem. A félelmét, hogy megbolondultam, eloszlattam. A gyanúját, hogy nő van a dologban, tételesen megcáfoltam. Végül elfogadta, hogy most sokáig nem lát. A gyerekek felnőttek voltak. A cégnél a titkárnőm tudta csak, hogy hol vagyok. Az egész csapatnak egy üzenetet hagytam: Oldjátok meg. Fogalmam sem volt róla, hogy nő is lesz a dologban...

(a következő rész június 13-án olvasható)