Ott hagytam abba a vonatkocsiban történtek elmesélését, hogy néztem a fiatalokat, a hátizsákjaikat és megállapítottam, hogy nekem nincsenek anyagi rettegéseim. Nem is voltak. Tényleg. A templomépítést sem a költségvetés minimalizálásával vagy a tervezést a költségek optimailzálásával kezdtem. Nem. Úgy voltam, mint a Beatles, amikor egy egész szimfonikus zenekart szerződtetett le egyetlen számuk elkészítéséhez. A producer javasolta nekik, hogy inkább hívjanak egy kamarazenekart, egy vonósnégyest. Paul McCartney azonban azt mondta „A pénz nem számít.”. És megalkották a kritikusok által a legnagyobb Beatles dalnak tartott „A Day in the Life”-ot.
Hát így voltam én az én templomommal is. És igazán mondom, nem azért nem számított a pénz, mert ott akartam meghalni, hanem mert szép munkát akartam kiadni a kezemből. Első művészetélvezőm, a takarítóm egész jól össze is foglalta a lényeget. Nem csupa beton. Amit nem látott meg a skiccben, hogy úgy képzeltem, hogy az én templomom azt a sejtelmes, Istent gyakran fényként közvetítő belső teret kapja majd, amilyeneket a gótikus katedrálisok kaptak. De azt a sok apró szobrot és az üvegablakokat nem kívántam bele. Egyrészt rengeteg idő, amíg egy rengeteg részletből álló templom megépül, másrészt nagy felületeket szerettem volna a templomomban látni. Harmadszor azt kívántam, hogy a napsugarak, amelyek behatolnak a szakrális térbe, ne kapjanak más színt, mint amilyen eredetileg van nekik. Utáltam a diavetítéseket. Nem diavetítést akartam a templomomban. De akik leült mellém… Hát, nehéz volt elviselni, de ugyanolyan nehéz lett volna elköszönni is tőle. Hogy is elegyedtünk beszédbe?
Nagy biztonságban, jó érzésben, lelki várakozással ültem az ablak mellé szóló helyemen. Aztán egyszer csak rám mosolygott egy egyetemista korú fiatalember. Mondhatnám azt is, hogy arcomba mosolygott. Olyan közel hajolt, hogy azt hittem megpofozom. De a mosolygás nem volt hosszú, a távolságot viszont kellően hosszúra módosította. Megszólalt.
– Ide szól a jegyem. Maga mellé.
Bólintottam egyet. Hát hova máshova ülhet az ember a vonaton, mint oda ahová a jegye szól? De nem vette észre a tartózkodásom komolyságát.
– Meddig leszünk útitársak? Én végig megyek, Assisiig. Maga is?
Nagy kérdés állt előttem. Ha most elkezdek ezzel a szószátyárral beszélgetni, egész úton szórakoztat. Viszont, ha belemegyek a társalgásba, akkor rájöhetek, hogy hogy tudok Assisiben megszabadulni tőle. Például máshol lesz a szállásom. Így ezt válaszoltam:
(június 21-én folytatjuk)
