– Ez lett az alaptétel. „Az tudja magát irányítani, aki nem birtokolja.”
– Ne vicceljen! Kilépek magamból? Sosem adnám föl magam. Kezünkben kell tartani, amit irányítunk.
– Igen. Ez jó meglátás.
– Hát akkor? – nevettem.
– Azért, ha beteszünk két szót a mondatba, megfelelővé válik. „Az tudja magát a jóra irányítani, aki nem birtokolja magát”.
– Az elejét már értem. De hogy birtokoljuk magunkat? Vagy, hogy ne birtokoljuk. Én szeretek én lenni.
– Én is szeretek én lenni. Van a nyelvnek egy tulajdonsága. Nem tudja leírni pontosan a valóságot. Az emberek egy jó része meg arra törekszik, hogy amit igaznak tart azt kifejezze. Örök emberi törekvés… – itt közbevágtam.
– Maga író?
– Írtam versikéket, de…
– Mondjon már egyet!
– Jaj, kérem! Nagyon kérem! Miért szakítja meg a magyarázatot. Csak végig szeretném mondani. –
Majdnem elszégyelltem magam. De csak majdnem. Hisz én fogadtam föl. Én vagyok a főnök. Én szabom meg a dolgok menetét. A beszélgetésekét is.
– Hát, akkor mondjon egy nagyon rövid verset és utána rögtön visszatérünk arra, hogy hogyan legyünk, vagyis, hogy mi a különbség a között, hogy vagyunk, meg hogy birtokoljuk magunkat.
– Megfejtetted a csendem./ S szívemig emelted bennem.// Vedd le hát haragod rólam!/ S szeresd nagyon ki voltam./ Azelőtt.
– Hm. Mondja el még egyszer! – Míg mondta, nagyon figyeltem. Egész átadtam magam a gondolatnak. De érdekelt, hogy miért is ne birtokolhatnám magam. Megszólaltam:
– Akkor most Maga dob.
– Mit is értek én azon, hogy nem birtokoljuk magunkat? Nem szutyongatjuk, nem rejtegetjük, nem vonjuk meg másoktól: hozunk döntéseket, amivel letörünk a büszkeségünkből darabokat és ezt nyugodt és vidám lélekkel tesszük. Szent ferenci derűvel. Voltaképpen nem szolgáltatjuk ki döntéseinket, az irányok fölvételét a saját szeszélyeinknek. Szabadon, akár pillanatnyi hátrányunkra is, a jót választjuk.
– És ez miért jó nekünk?
(Július 3-án folytatjuk!)
